Néha engedni kell, hogy a gyermek magába vetett bizalma ne inogjon meg

Két gyerek, két fejlődési ív, két életkori sajátosságokkal tarkított akarat… Mindig egy dacosabb, veszekedősebb időszakból tudjuk felismerni azt, ha nagyobb fejlődési ugrás, változások előtt állnak. Ilyenkor több a hangos szó, az ellenállás, a dacolás, az akaratérvényesítés. Rendesen feladják a leckét, amikor épp egyszerre kívánnak megélni fejlődési ugrásokat.

Amikor Minci betöltötte a négyet, Manci ugyanakkor lett 2,5 éves. A nappaliban a babás játékok helyét átvették a kirakók, betűk, grízes tálca. A konyhából eltűnt az utolsó etetőszék is, mindenki rendes széken ül az asztalnál, mivel már Manci is feléri kényelmesen. (Fú, de utáltam már kerülgetni azt a … széket). A folyosóra akadálypályát készítettünk földre ragasztott körök és madzag segítségével.

A fürdőszobából eltűnt egy bili, Minci már WC-re ül; maradt egy kis bili, amin Manci szobatiszta lett két hét alatt. Ennek köszönhetően végre megválhattunk a pelusos kukától is, amit szintén nagyon utáltam már. El se hiszem, hogy végre nincs pelusos a családban! Úgy vártam ezt az állapotot, mint a messiást!

Emellett megint változott a gyerekszoba, ugyanis a gyerekek itt-ott átrendezték és a ruhásszekrényük nagy része akasztós lett polcok helyett. Most már Manci is egyedül választ ruhát és öltözik fel reggelente, sőt, nélkülem is rendben tudják tartani a ruháikat (persze csak ha figyelek, hogy ne legyen túl sok elől egyszerre és emlékeztetem néha, hogy szennyes vagy fogas, de nem behányva). A legnagyobb és legmeglepőbb változás azonban az ágy kérdése volt, itt ugyanis nekünk kellett nyelni egy nagyot és belemenni olyanba, amivel nem tudtunk teljesen egyetérteni.

Egyik este – hosszas, heteken át tartó, idegtépő, indokolatlanul sírva-üvöltősen-hisztisen elalvós éjszakák után – végre meg tudta fogalmazni Manci, hogy azért van ez az egész, mert ő nem szereti az ágyát. Pislogtunk, mint hal a szatyorban, hogy mit nem lehet szeretni egy egyszerű matracon és ágykereten, de ezt persze már nem tudta elmondani nekünk. Végül “elbábozta”, hogy a földön szeretne aludni a matracán.

Na, ilyenkor jön a vívódás. Nem értesz vele egyet, nem akarod ilyen formában engedni neki, mégis látod, hogy szeretné. El tudta mondani, megfogalmazta az igényét, életében először (értsd: első jelentős kérés, megfogalmazás). Ha beleállok, hosszútávú dacot váltok ki; azt közvetítem, hogy nem fontos a véleménye; kicsit bizalmat is veszít felém (sok kicsi sokra megy). Ha meg akarom győzni az én álláspontomról, még meg is ingatom a magába vetett bizalmában; ahogy abban is, hogy bízzon a megérzéseiben, legyenek ötletei, véleménye, és merje is kimondani azokat.

Mi maradt? A belé vetett bizalom. Hogy belemegyek és hagyom, hogy végig vigye, amit kitalált – azaz megadom neki a lehetőséget a megtapasztalásra. Ha bejön, mindenki nyert és végre újra békésen telnek az esték. Ha nem ez történik, és folytatódnak a botrányos altatások, vagy egyszerűen nem tetszik neki valamiért, akkor lehet újragondolni az egészet – nem én mondtam nemet, ő jön rá, hogy nem jó neki, én csak terelgetem. Nincs vita, csak tanulság és közös gondolkodás.

Mi lett belőle? Nyugalom.

Egy óra alatt szétkaptuk az ágyakat esti alvás előtt Apával (mert persze Minci se akart kimaradni a buliból) és lecsaptuk a matracokat a földre. A régi rácsos ágy matraca is előkerült, hogy legyen mire feküdnünk Apával altatáskor. A fal hideg volt, így első este körbe párnáztuk őket, másnap pedig két léc, némi vatelin és egy pihe-puha anyag segítségével készítettünk falvédőt. Azóta újra békés az esti altatás, nyugalmasak az éjszakák.

És tudjátok mi történt még? Manci kinyílt! Elkezdett kérni dolgokat, mer szólni, kimondja a véleményét mindenről. Tud nemet mondani Mincinek és elkezdett kompromisszumokat kötni. Elkezdte mondani, hogy “szeretlek Anya, Apa, Minci”. Jó döntést hoztunk.