Az önállóságra nevelés a szülők legnagyobb önismereti útja

Az önállóságra nevelés életkori sajátosságai mellett számos más tényezőt is érdemes figyelembe vennünk akkor, amikor tanítjuk gyermekünket. Sokszor ugyanis inkább gátlói (ha csak szeretetből is), mintsem segítői vagyunk a folyamatnak.

AZ ELSŐ LÉPÉSEK AZ ÖNÁLLÓSULÁS FELÉ

A gyermekek 0-6 éves korban, az úgynevezett abszorbeáló lélek időszakában vannak, amikor egy „belső program” vezéreli, hajtja őket előre az önállóság felé vezető úton. A szülők feladata ebben a folyamatban az, hogy támogassák a kicsik törekvéseit: óvjuk őket, amikor arra van szükségük, és megcsináljuk helyettük, amikor tanulnak valamit, közben folyamatosan mintát adunk.

A gyermek azonban csak akkor képes elsajátítani az önállóság felé vezető út egy-egy lépését, amikor készen áll rá és azt fogja magáénak tudni, ami éppen érdekli őt. A szobatisztaság nem valósulhat meg, amíg nem tudja letolni a nadrágját, vagy egész egyszerűen nem érdekli őt a folyamat. Hasonlóképpen igaz ez az evőeszközzel történő étkezésre is: nem fogjuk tudni megtanítani használatát, amíg az ételek állaga sokkal érdekesebbek számára. Kiemelten fontos a mintaadásunk is, hiszen hogyan tudnánk megtanítani neki bármi olyat, amit mi magunk se úgy csinálunk, ahogy tőle szeretnénk elvárni?

HOGYAN SEGÍT NEKÜNK MONTESSORI?

A gyermeknevelés a szülők legnagyobb önismereti útja, aminek során újra és újra szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy ha valami nem megy, először nekünk kell változtatnunk. Maria Montessori megfigyelései sokat segíthetnek nekünk utunkon; iránymutatónk lehet például az, hogy megállapította a gyermekek úgynevezett érzékeny periódusait. Hogy mikor van érzékeny periódusban egy gyermek, azt mi magunk is megfigyelhetjük; az alábbi két viselkedésformát kell keressük:

1.   a gyermek valamit rengetegszer csinál, magas ismétlésszámmal végzi (pl. mindig ledobja az ételt; állandóan lyukakba nyúlkál, stb.)

2.   elmélyülten dolgozik valamin, koncentrál, kizárja a külvilágot.

Montessori szerint ezek egyfajta ablakok a gyermekek fejlődésében, amelyek során belső motivációból tanulnak meg valamilyen készséget, képességet, tudásanyagot vagy szabályt. Ilyenkor lehet őket a leghatékonyabban tanítani, ezeket lekövetve érdemes meghatároznunk azt, hogy az önállósodás mely területével érdemes foglalkoznunk. Mindemellett tapasztalat megszerzése is hasonló iránytű lehet a szülők számára, amikor az „akkor és ott” elv érvényesül – e nélkül nem működik a folyamat.

Amikor valamit most tanul, és kéri, hogy én csináljam, az egy kiváló tanítási helyzet, s egyben érzékeny periódus. Nem térítem el az önállóság felé vezető úton, ha ilyenkor megcsinálom helyette, ha ennek módjára odafigyelek: SZAVAK NÉLKÜL csinálom, amit kér, hogy a verbális kommunikációval ne vonjam el a figyelmét (a számat nézni amikor beszélek) arról a dologról, amit éppen tanul (Pl. cipzár felhúzása), majd az utolsó momentumban visszaadom a lehetőséget neki (pl. ő húzza fel a cipzár végét; ő teszi be az utolsó elemet a kirakóba; stb.) Ilyenkor megfigyel, leköveti a mintámat, hogy én hogyan csinálom – ilyenkor is lehet nagy az ismétlésszám! (pl. olvasd még egyszer, építsd még egyszer, te dobd el még egyszer, stb.). A motivációt, tapasztalatszerzést megadom azzal, hogy a munka gyümölcse, az „elkészült” az övé J Ha nem kéri, befejezem én, de a lehetőséget mindig megadom (kiskapu), idővel, amikor minden információt megszerzett ahhoz, hogy megpróbálja, élni fog vele.

Ebben és minden más tevékenységben is szem előtt kell tartanom: „akkor és ott” tudom bevinni az információt, nem két perccel később. Ez minden területen örök érvényű elv, amikor tanítok – tudást adok át!

SZABÁLYOK NÉLKÜL NEM MEGY

A gyermekek alapvetően belső szabályok szerint működnek és mi is pontosan ezek miatt tudunk megbízni bennük. Ugyanakkor számos esetben más szabályokra is szükség van, ezeket pedig akkor tudjuk a leghatékonyabban meghozni, amikor a gyermek megtapasztal bizonyos természetes következményeket, így például azt, hogy megcsúszik és elesik.

A szabályrendszer kialakítása azonban elengedhetetlen az önállóságra neveléshez, ez pedig minden esetben személyre szabott. Természetesen vannak azonban olyan kérdések, amelyek mentén tudatosan haladva megkaphatjuk a saját válaszainkat.

Ezt a három kérdést tedd fel magadnak:

1.     Megfelelő a környezet vagy alakítanom kell rajta, hogy önálló lehessen?

2.     Elkényeztetem őt vagy segítem? Tudok változtatni az attitűdömön?

3.     Már tudta, most mégis azt kéri, hogy én csináljam. Elfáradt vagy fejlődési ugrása van?

Ha az önállósodás egyik lépését, például az öltöztetést teljes egészében megcsinálom helyette és még csak nem is emlékeztetem őt, hogy ebben aktívan részt tudna venni, akkor elkényeztetem. Ha bevonom a folyamatba, feladatot adok neki, azaz hagyok „kiskaput”, hogy amikor készen áll, (újra) önállóan csinálhassa, akkor segítem őt. De az is lehet, hogy egyszerűen csak fáradt, hiszen nekem is jól esik, ha néha Apa készít nekem kávét, pedig már megtanultam, hogyan kell elkészíteni. A fejlődési ugrás szintén felmerülhet, ilyenkor gyermekünk újra kéri, hogy öltöztessük, vagy etessük, de ezek az apró „visszafejlődések” általában néhány hét után elmúlnak.

ÖT DOLOG, AMIT ÉRDEMES MEGFOGADNI

1. Nem segítek, csak amikor kéri.

2. Nem beszélek, csak amikor kell. (tanítási helyzetben, nem 0-24!)

3. Nem elkényeztetem, hanem támogatom.

4. Szigor helyett közös, életszerű szabályokat hozunk.

5. Megbízom a gyermekemben, elhiszem róla, hogy képes rá, hiszen csak így tudom őt önállóságra, s egyben gondolkodóvá nevelni.

További bejegyzések

Szólj hozzá!