Amikor Minci született, épp nem volt állat a háznál, így azt az utat választottuk, hogy a gyerekeinkkel együtt fogadunk majd örökbe újra, amikor teljes értékűen tudnak foglalkozni vele. Jobban örültem volna, ha állat mellett nőnek fel, de az élet felülbírált – biztos nem véletlenül. Szerencsére a családunkban és a baráti körünkben is sok az állat, így például azt, hogyan bánunk velük, már egészen kicsiként megtanulták. Gondozni, nevelni egy állatot azonban egészen más!
A folyamat eljutott arra a pontra, hogy én is megtörjek és kezdetnek újra több növény legyen a házban. No, igen. Minci születése után kb. fél évvel az összes növény kinyiffant… Nem tudtam odafigyelni rájuk. Szóval nekem is vissza kellett szokni a növénylocsolás el nem felejtéséhez, meg mindenhez, amivel ez jár. Felírtuk a hetirend táblánkra, hogy melyik a locsolás napja, így nem felejtjük el.
Ültettünk, nézzük, ahogy nőnek a növényeink, megbeszéljük, milyen feltételekre van szükségük ehhez. Feladatot is kaptak, vannak saját növényeik, amiket ők locsolnak és gondoznak.
Következő lépésként felkerestem egy közeli lovardát, ahol előálltam a magam fura dolgaival… „Jó napot! Lehet önökhöz dolgozni menni kisgyerekekkel?” – Szénapakolás, állatetetés, lovak csutakolása, patatisztítás, ilyesmikre gondoltam. Kicsit zakkantnak néztek, de nyitottak voltak és elindult egy kapcsolat, melynek eredményeképp mára Fanni és Alíz, a két kis póni a mindennapjaink részévé váltak.
Manci számolja a napokat, mikor lesz már lovagló nap; kis termetéhez képest annyira stabilan és magabiztosan üli a lovat, hogy még a lovász is meglepődött rajta. Minci nehezebben szokott bele, de mostanra ő is szerelembe esett a lovakkal. Az állatok iránti szereteten túl meg kell, hogy tanítsuk nekik a tiszteletet is, s nem mellesleg a gondoskodást, a felelősséget, amivel az állatainknak tartozunk. Ugyan még egy hosszú folyamat elején tartunk, már most nagyon jó látni, hogy milyen sok területre van kihatással az, hogy állatokkal foglalkoznak.